A szerencse, a balsors és a hajnal 2.rész

Apolló fia bedobja magát

Ha az ember egy eszméletlen szatírral igyekszik elhagyni az empúszák csataterét, az igencsak látványos, gondolnánk.
Persze a halandók nem hogy a zsarukat nem hívták rám, mintha észre se vettek volna.

Lawsont egy közeli, árnyékos padhoz vonszoltam, majd a rendelkezésre álló anyagok segítségével bekötöztem a sebét. Így történt, hogy szegényebb lettem egy sállal.

Fogalmam sem volt, mit csinálhatnék. Kórházba nem vihetem, kétlem, hogy nem kapnának szívrohamot az ápolók a kecske patáktól.
Pedig Lawsonnak sürgősen orvosi ellátásra volt szüksége.
– Mit csináljak?! – kérdeztem fennhangon.
Lawson mormogott valamit, de nem hiszem, hogy válasznak szánta.

Túrkálni kezdtem szatír barátom hátizsákjában, de nem találtam semmi használhatót. Üres aluminium dobozokkal volt tele minden zseb. Az oldalzsebben egy kinyithatós kemping késre leltem, amivel szakszerűen lemetszettem az egyik diétás kólás doboz tetejét. Na, gyerekek, így lehet poharat csinálni!

Fél szememet Lawsonon tartva ballagtam el a sétáló utca szélén elhelyezkedő ivó kúthoz. Nagy erővel tenyereltem rá a tetejéből kiálló gombra, aminek hatására víz folyik a csapból. Elvileg. Ugyanis gyakorlatilag egy kanálnyi víz sem csöppent ki belőle. Ilyen az én szerencsém!
Kénytelen voltam tehát betérni a szemben lévő, igencsak lepukkant éjjel-nappaliba. A maszatos ablakon keresztül szemmel tudtam tartani szatír barátomat, miközben diszkalkuliámmal küzdve próbáltam leolvasni az árakat. Nem sikerült. A pultnál csak találomra raktam ki egymás után az érméket, és az is biztos, hogy rosszul kaptam vissza, mert ilyen horribilis összeget egyetlen palack vízért csak nem kérnek el! De hát, ilyen az én szerencsém!

Lawson megitta a palack tartalmának minimum negyedét, aminek nagyon örültem. Letelepedtem a padra és újra feltúrtam a táskát. Relytett zsebek után kutattam, vagy két alumínium doboz közé becsúszott térkép után, amin megkereshetem a legközelebbi szatír-kórházat.
Mondanom sem kell, hogy egyiket sem találam. Még egyszer utoljára belenyúltam a hátizsákba, pusztán a naiv remény által vezérelve, amikor rám szólt valaki:
– Hé, te meg mit turkálsz?!

Lawson volt az. A szokásosnál egy árnyalatnyival bágyattabban pislogott rám.
– Hála az isteneknek, te élsz! – dobtam le a táskát, ami halk puffanással ért földet a lábam előtt.

– Igen – mondta, miközben a lábán lévő rögtönzött kötést szemlélgette – Még...

– Tudtad, hogy pesszimista vagy?

– Mit tegyek, ha egyszer a balsors istennőjének lányával ücsörgök egy padon.

– Nagyon vicces – tettem csípőre a kezem – De talán elmondhatnád, mit csináljak veled.

Lawson elhúzta a száját, mint aki azt kívánja, bárcsak lenne más lehetőség:
– Van egy félisten, aki talán segíthet nekünk.

– Talán?

– Nem vagyunk túl jóban, de lóg nekem egy szívességgel – sóhajtotta.

– Te mindenkit ismersz? – kérdeztem, miközben segítettem neki feltápászkodni.

– Mindenkit aki számít... Figyelj, ha nem élném túl ezt a kis kalandot... – nyögte – akkor...

– Erről ne is beszélj! Úgysem fog megtörténni – mondtam, miközben a vállamra támaszkodott – Elviszlek ahhoz... az akárkihez, és ő majd... megteszi amit kell. Hova is megyünk?

– Arrafelé, egy Timothy nevű félistenhez. A gyógyítás istenének fia, úgyhogy tudja mi a dolga.

A szabad vállamra lendítettem Lawson hátisákját és elindultam vele a megadott irányba. Sandy és a másik empúsza már eltakarodtak innen, csak az utánuk maradt lila szövetdarabok árulkodtak a csatájukról, amik minden bizonnyal a ruhájukból szakadtak ki.

Nem kellett sokat gyalogolnunk, ez a Timothy meglepően közel lakott. Egy szűk fél órás, kimerítő gyalogtúra után, amit akkor se ismételnék meg, ha fizetnének érte, ott álltunk egy barátságos, sárga kertes ház fehér deszkakerítésére könyökölve, miközben szorgalmasan lihegtünk.
Lawson egyre sápadtabb lett, látszott rajta, hogy megviselte az utazás.

"Timothy Tyler" hirdette a postaládára ragasztott matrica, "Reklám újságot nem kérek!" firkálta oda valaki filctollal.

Lawson hosszan nyomta a csengőt.
– Nem egy mai szerkezet – magyarázta.
 
Úgy tűnt, egész jól kiigazodik itt.
Kisvártatva megtermett, szőke fiatalember nyitotta ki a bejárati ajtót, de amint meglátta Lawsont rögtön be is csukta.
Hangja tompán, de érthetően szűrődött ki az épületből:
– Nincs pénzem, alumínium dobozom sem vízforralóm! Koldulj valahol máshol!

Lawson láthatóan  felidegesítette a szőke fazon, aki minden bizonnyal Timothy Tyler személyesen, mert leeresztett szempillái mögött szikrát szórtak a szemei.
Aki nem ismeri a természetét, észre sem veszi.

– Szatír vagyok, te agyhalott! – kiabált vissza – Nem faun!

– Mi az a faun? – kérdeztem, de Lawson nem foglalkozott velem.
Az újra kitáruló ajtót figyelte, amiben megint csak megjelent a jólfésült szőke fej.

– Lawson? – kérdezte – Hát, öregem, olyan gatyául nézel ki, fel sem ismertelek. Gyertek be!

Beinvitált a házba, még a fekete kardigánomat is lesegítette volna, ha hagytam volna. Az ember azt gondolná, egy igazi úriember, kivéve, ha hallotta az előbbi kirohanását.
Borostás arcát vakargatva, ferde szemmel bámulta Lawson bekötött lábát, de aztán újra elővette jómodorát. Kezet csókolt nekem, majd bemutatkozott:
– Timothy Tyler, állok rendelkezésére kisasszony – enyhén meghajolt, aztán folytatta – Kegyedben kit tisztelhetek?

Régimódi, de hatásos.
– Aileen Landers vagyok.

– Ha jól sejtem, egy félistennel van dolgom, sőt, a szépségéből kiindulva azt is megkockáztatnám, Venus lányával.

Lefagytam.
– Venus?! – a srác a római nevükön szólította az isteneket. Miféle tudathasadása lehet – Nem, Até gyermeke vagyok.

Timothy megremegett, majd elhúzta a kezét.

– Atéé? Oh... Szóval a balsors istennőjéé...

– Igazán nem akarom megzavarni ezt az eszemecserét – szólt közbe Lawson – , de én itt éppen elvérzek!

És valóban, a sálam átázott és most kövér vércseppek hullottak a parkettára. Timothy elhúzta a száját.

– Gyógyítsd meg! – mondtam parancsolóan, majd egy közeli székhez vezettem a szatírt.

A tágas előszoba valószínűleg nappaliként is funkcionálhatott. A sarokban kanapé és körben kis puffok helyezkedtek el a szivárvány minden színében. A napsárga falak csak úgy ontották magukból a fényt.
Napsárga, fény, gyógyítás...
– Várjunk csak! – jutott eszembe – Te Apollón fia vagy, igaz?

Legalábbis minden jel erre utalt. De Timothy csak még ellenszenvesebben méregetett.
– Megint egy görög! – panaszkodott.

– Mit vársz? – szólt közbe Lawson – A Félvér-táborba viszem, nem a Jupiterbe.

Most már végképp elvesztettem a fonalat.
– Mi van? – szaladt ki a számon a nem túl udvarias kérdés – Úgy értem... tessék?

– Nem Apollón fia vagyok, tudatlan lány, hanem Apollóé – kezdte magyarázni Timothy –, aki Apollón római alakja. Római félisten vagyok.

– Vannak rómaiak is? – ez tényleg új volt nekem.
Rá kellett jönnöm, akármennyit is mesélt az anyám a félisteni világról, közel sem tudok mindent.
Lawson törte meg a csendet.

– Most, hogy ezt megtárgyaltuk, segítesz? – fordult Apolló fiához.

– Miért kéne? Csak magadnak köszönheted az állapotodat!

– Alapvetően, nem – itt óvatosan rám pillantott, majd elkapta a tekintetét – De jössz nekem egyel.

Timothy összeráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkodik, közben nekidőlt az ajtónak.
– Mintha rémlene valami – vakarta meg a tarkóját – Hm... Valóban, a Benjamin-ügy. Egye fene, gyere!

Felsegítette Lawsont és elindultak egy hátsó szoba felé. Timothy intett, hogy maradjak ahol vagyok, majd eltűntek az ajtó mögött. Nem tudtam mit csináljak. Szemügyre vettem a puffokat, de nem akartam leülni. Csak furcsának találtam őket. Ha az ember jobban megnézte, látta, hogy nem egyöntetűen színesek. Apró minták díszelegtek rajtuk. A piroson cseresznyék voltak, a lilán ibolyák. Mindegyiken másmilyen.

Elfordultam, mert nem akartam tovább bámulni a vidám mintákat és élénk árnyalatokat. Egyáltalán nem illett a hangulatomhoz.
Sóhajtva sétáltam a fali tükörhöz. Meglepetten tapasztaltam, hogy jobban nézek ki, mint ahogy éreztem magam, bár a hajam elég kócos volt és madárfészekként terült szét a fejemen.
A csuklómon lévő szürke hajgumival hátrafogtam az össze-vissza álló, sötétbarna tincseimet. Ahogy elnéztem magam, eszembe jutott Timothy bókja.
Ha jól sejtem, egy félistennel van dolgom, sőt, a szépségéből kiindulva azt is megkockáztatnám, Venus lányával.
Erős túlzásnak éreztem. Egyáltalán nem néztem ki Aphrodité vagy Venus lányának. Csak egy átlagos, latin-amerikai lánynak tűntem, akinek semmi köze a szépséghez, a szerelemhez, vagy a görög mitológiához. Mintha nem a lehető legszerencsétlenebb istennő gyermeke lennék.

Zöldesbarna szemeim könnyekkel teltek meg, de erővel visszanyeltem őket. Nem volt szükségem vörösre sírt szemekre, kipirult arcra és rikító szeplőkre. A bőröm nem volt kifejezetten sötét, de nem is fehér. Ennek megfelelően csak akkor látszódtak az ördögi pöttyöcskék, ha elpirultam. Ez nem is lenne akkor baj, ha nem Göncöl-szekér alakban helyezkednének el az orrom két oldalán.
A szám és az orrom egyébként egész szép. Finom, nőies vonalakat kölcsönöztek volna az arcomnak, de sajnos az összképet elrontotta, hogy túl távol áltak egymástól a szemeim és a kapafogaim.

Nem voltam se szép, se csúnya, se fekete, se fehér, se magas, se alacsony, se vékony, se kövér.
A görögök által oly' sokat emlegetett arany középút Kínában gyártott változatának éreztem magam.

Nem tudom, mennyit áltam ott, miközben próbáltam visszatartani a sírást. Arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó és megjelenik benne a két fiú.
Nagy nehezen visszatartott könnyeim előrörtek, ahogy megláttam, Lawson a saját lábán jár.