A szerencse, a balsors és a hajnal

Először is, sziasztok!
Ez a kis szösszenet egy Percy Jackson fanfiction első fejezete lenne. Érdekelne a véleményetek.


1. fejezet
Szende Sandy besegít

Alapvetően, nem kellett volna megtámadniuk. Egy kisisten lánya vagyok, a szatírok szerint nem elég erős a szagom ahhoz, hogy megtaláljanak. De elég hozzá a teljes szerencsétlenség és máris összefutok néhány szörnnyel az utcán.

A nevem Aileen Landers, és most nagyon meg fogom szívni. Körbevettek. A sétáló utca közepén, három, felemás lábú vámpírfogú lány méregetett gyilkosabbnál gyilkosabb pillantásokkal.

A félelem hullámként áradt szét a testemben, és arra gondoltam, most végre engem fognak eltemetni.
Remegve léptem hátrébb, de a hátam nekiütközött valaminek. Vagy inkább valakinek. Riadtan ugrottam egyet, majd az empúszákkal nem törődve fordultam hátra.
Megnyugtató érzés volt látni, hogy csak a szatírom, Lawson az. Persze a jelenléte nem változtatott a helyzeten, mert nem volt egy Kung-fu kecske, de legalább nem egy negyedik szörnynek tolattam neki.

Lawson magas volt, és nyúlánk, szinte zörögtek a csontjai. Kecskelábait bő szárú farmer takarta, patáját habszivaccsal bélelt cipőbe bújtatta. Elsőre nem tűnt másnak, mint egy szokások kockának, akit az anyja eltiltott a számítógépezéstől, ezért beköltözött egy internet-kávézóba.
Hosszú orrán ferdén lógott a szemüveg, narancs-barna szeplői csak úgy virítottak sápadt arcáról.
Amikor találkoztunk álmatag hangon bemutatkozott, de csak a keresztnevét árulta el.

Szánalmasan rövid ismertségünk alatt kijelentette, hogy ő bizony elvisz engem az, úgynevezett Félvér táborba. Útközben ecsetelni kezdte, hogy görög istenek igenis léteznek és ugyanúgy vannak félvér gyerekeik, mint több száz évvel ezelőtt.
– Tudom – szakítottam félbe mitológiai kiselőadását.

Most az egyszer nem a szokásos álmos pillantásokkal méregetett. Kíváncsiság tüze villant át a tekintetén. Én ezt kérdésként értelmeztem.
– Az anyám elmondta.

– Szóval az apád az isten? – kérdezte, miközben visszazökkent álmatag valójához.

– Nem, apám halott. Az anyám nem más, mint...

És ekkor vettük észre, hogy szörnyek gyűrűjébe sétáltunk. Lawson az orra alatt motyogott valamit a kisistenekről és az illatmolekulákról, de nem nagyon fejtegettem a szavak rejtett jelentését, inkább arra figyeltem, hogy lehetőleg ne ájuljak el. Apám, az milyen ciki lett volna!

Az empúszákon furcsa, iskolai pomponlány-szerelés volt, elég megviselt állapotban. Mintha beálltak volna amerikai focizni a csapat helyett. A szoknyájukat szakadások tarkították, a póló részen vérfoltok és karmolások futottak körbe. Nem nyújtottak szívderítő látványt, az biztos, de a leghátborzongatóbb mégis az volt, hogy az utca népe teljes békében, testi-, lelki harmóniában sétáltak el mellettük.

Velem szemben szőke hajú lény állt. Szeme vörösen világított, mikor ördögien mosolygott kivillantak hegyes szemfogai. Önkéntelenül nyelnem kellett.
– Tammi vagyok – mutatkozott be vidáman az empúsza – és őszintén megmondom, nem számítottam rá, hogy a vacsora csak úgy az ölünkbe hullik. Ugye lányok?

Barátnői egyszerre kacagtak fel. Félelem íze kavargott a számban, szinte vártam, hogy Tammi mikor veti rám magát, hogy szétmarcangoljon.
Ehelyett valami egészen más történt. Lawson váratlanul közém, és az őrülten vihogó szörny közé állt, testével védelmezve engem. Persze ez tök fölösleges volt, a hátam mögött álló két másik empúszának így is ki voltam szolgáltatva.
Ennek ellenére valamiféle megnyugtató érzés kavargott a gyomromban, hogy nem vagyok egyedül.

Tammi, miután beszüntette a röhögés tevékenységét, lesújtóan nézett rá.
– Ó, Lawson – kezdte – a múltkor szerencséd volt, ha nem a szerencse istennőjének idegesítő porontyával vagy, most nem állnál itt. Rég elintéztelek volna. Azt pedig nem hiszem, hogy egymás után két Tükhé-kölyköt is találsz. Annyira nem vagy, hogy is mondjam... szerencsés.

Lawson mit sem törődve az újra feltörő, zavarba ejtően magas frekvencián szóló, nyerítésnek is beillő vihogással, határozottan kijelentette, hogy:
– Életed legnagyobb hibáját követed el azzal, ha megölöd őt – mutatott rám.

– Jaj, ne! Ugyan miért? Kinek a fattya vagy virágszálam. Athénéhez nem vagy elég szőke, Aphroditéhez meg túl csúnya. Démétér lány lennél? Egy kis gabonánál több kell, hogy legyőzz.

Én tényleg türelmes ember vagyok, de azokat a lenéző pillantásokat még én se bírtam elviselni.
– Nem! – kiáltottam magabiztosan – Én csak egy kisisten lánya vagyok. Név szerint, Atéé.

Rövid hatásszünetet tartottam, és nem csak azért, hogy az épp arra haladó turista csoport ne nézzen totál hülyének.

– Até a balsors és a rossz döntések istennője. Ha megöltök, kín és szenvedés vár rátok! Megismeritek, hogy milyen is a nagybetűs BALSORS. Ennek ellenére, nyugodtan felzabálhattok. De aztán jusson eszetekbe: én figyelmeztettelek titeket!

A jókedv minden nyoma elpárolgott a levegőből. A szörnyek riadtan néztek rám, Tammi, aki minden bizonnyal a vezérük lehetett, higgadtan nézett rám égő vörös szemeivel.
– Igaz – sóhajtott lemondóan – Até kölykeit nem tanácsos piszkálni, lényegében mérgezőek. De... – mosolyodott el – a szatírnak nincsenek ilyen problémái.

Lawson összerezzent, majd rögtön védelmi üzemmódba kapcsolt:
– De engem nem ehettek meg! Inas vagyok és vézna is, mindemellett...

– Ne fáradj, patás – szólalt meg az egyik vámpír a hátam mögött – Úgyis le kell tesztelnem az új manikűrömet.

Lawson idegesen nyelt, és egyszerre próbálta mindhárom empúszát szemmel tartani. Itt volt az ideje, hogy én is tegyek valamit. Hátulról átöleltem a fiút és határozottan Tammi szemébe néztem.
– Csak a holttestemen át – jelentettem ki.
A következő pillanatban éles karmok vájtak a hátamba. A levegő kiszorult a tüdőmből, ahogy erős ujjak igyekeztek lefejteni Lawson hátáról.
– Nem! – ordítottam – Engedjetek el!

Elveszthettem az eszméletemet, mert a következő, amit észleltem, hogy a földön fekszek, pár méterre a szörnyekkel szemező Lawsontól. A fiú farmerjén félméteres szakadás éktelenkedett. Ez önmagában nem is lett volna nagy probléma, leszámítva, hogy így közszemlére tette szőrös kecskelábait, csakhogy az alatta elterülő élénkvörös, sűrű folyadékból álló tócsa arra engedett következtetni, hogy nem egyszerű bibiről van szó.
– Elég! – kiáltottam.

Nem akartam, hogy meghaljon. Nem akartam, hogy a szörnyek örüljenek. Nem akartam még egy temetést. Nem akartam egyedül maradni.
Észre sem vettem, hogy arcomat elöntik a forró könnyek. Tammi gúnyos kacaja visszhangot vert a fejemben.

– Na mi van, Até lánya? Ennyi volt? – fordult hozzám az egyik vámpír – Szánalmas!

Até lánya vagyok. Nem adhatom fel. Igyekeztem erőt meríteni a tudatból, hogy, félvér vagyok, de a tény, hogy a rossz döntések a véremben vannak, nem nyugtatott meg.
Észre sem vettem, hogy némán imádkozok anyámhoz.

Nagy nehezen feltápászkodtam a betonról és csak úgy kattogtak a fejemben a fogaskerekek. Sorra eszeltem ki és vetettem el az újabb és újabb ötleteket, miközben igyekeztem nem nézni a Lawson lábából csorgó vérre.

Végre újra talpon voltam. Újult erővel szándékoztam nekimenni Tamminak és puszta kézzel kitépni a szívét.
– Hagyjátok őt békén! – ordítottam.
Megfagyott a levegő. Néhány pillanattal később rájöttem: megfagyott az idő. Rajtam kívül, minden lassítva mozgott. A japán turistacsoport eszeveszett hablatyolása, mintha lassított felvételről menne, a hat év körüli kis srác olyan volt, mint aki repül, holott csak felugrott a levegőbe.
Tammi csigatempóban vett lendületet, hogy aztán a hulla sápadt, sebesült Lawsonra vesse magát.

– Mi folyik itt? – kérdeztem fennhangon.
Mivel csak én mozogtam normális tempóban nem igazán vártam választ. Érthető tehát, hogy ugrottam egyet, amikor valaki felelt nekem.
– Alkalmad adódik megmenteni a szatírt. Rajtad múlik, élsz-e vele.

Felismertem a hangot, de akármerre is fordultam nem találtam a gazdáját.

– Mégis mit tehetnék? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben fél szemmel a már ugró Tammit figyeltem.

– Lányom – szólt Até – nem csak a balsors istennője vagyok.

– Ja, a rossz döntések is a te szakterületed.

Hosszú másodpercekig nem szólt. Már azt hittem egyedül hagyott ebben a lassú világban, de szerencsére tévedtem.

– Van még valami, ami szintén az én asztalom. Ami ebben a helyzetben nagy segítségedre lehet.

Eszembe idéztem a sok átrágott mitológia tankönyvet, amikben hiába kerestem Até nevét. Mindig csak a lábjegyzetben említették, meg Ampelosz halálakor. Egy sorba kifért minden infó az anyámról.
Até: a balsors, a rossz döntések és a...
Hát persze!

– A rosszra csábítás istennője – nyögtem zavartan – De mit segít ez nekem?

De nem kaptam több választ.
Egyedül maradtam a problémával, de valamilyen furcsa oknál fogva már nem féltem. Nem tudtam mit kell csinálnom, hanem éreztem. A véremben volt.

Kiválasztottam egyet Tammi barátnői közül, és igyekeztem az ő szemével látni a világot. A tökéletes alany.
Kiemeltem őt a lassított világból, így már ő is normális sebességgel mozgott.

Émelygésemmel küzdve odaléptem mellé, mintha csak régi barátnők lennénk. Zavarodottnak tűnt, bár a helyében még Chuck Norris is összezavarodna.

– Szia – szólítottam meg – Sajnos nem értettem a neved.

Először csak bambán bámult az időbe fagyott Tammira, majd rám szegezte vöröslő szemeit.

– Sandy vagyok – mondta végül.

– Aileen – mutatkoztam be én is.

Most már ketten néztük a Lawsonhoz vészesen közelítő vámpírt.

– Szép lány ez a Tammi – jelentettem ki, mire Sandy idegesen fújt egyet.

– Persze, szép.

– Mi a baj?

– Semmi.

Tipikus. Mogorva fejjel, keresztbe font karral áll és közben ingerülten kijelenti, hogy minden a legnagyobb rendben.

– Ugyan, ez nem semmi – mondtam – Tudod a kisebbségi komplexus nem szégyen.

– Nekem nincs semmiféle...

– Dehogynem! De ne aggódj, ez teljesen normális. Főleg, ha az ember egy ilyen lány mellett él – mutattam Tammira.

Sandy idegesen toppantott, mielőtt válaszolt volna:
– Tammi semmiben sem jobb nálam.

– Ja, persze – feleltem nem túl nagy meggyőződéssel – De akkor, miért ő a főnök?

– NEM Ő A FŐNÖK! – ordította.

Nem is nehéz ez.

– Pedig nekem úgy tűnik... De ha nem ő az, akkor ki?

Sandy egy pillanatra elgondolkozott.
– Hát, na jó. Ő a főnök – mondta – de már nem sokáig!

– Valóban? Te akarsz irányítani? Nem hiszem, hogy a többiek mindenféle ellenkezés nélkül beleegyeznének.

– Hmm... Ez igaz – fonta karba a kezét.

Néhány végtelenül hosszú másodpercig hangtalanul bámultuk a lassanként célba érő Tammit. Lawson, a maga komótos tempójában próbált kitérni a gyilkos empúsza elől, de ezzel csak néhány plusz percet szerzett nekem. Jó esetben.
Nyoma sem volt az álmosan pislogó bamba fiúnak. Szemei kitágultak, bőre a szokásosnál is sápadtabb volt.

– Megvan! – ordította a fülembe Sandy – Én fogom megölni a szatírt!

Megfagyott a vér az ereimben. A lelassult, kiszolgáltatott Lawsonra néztem, aztán a körmeit nézegető Sandyre. Lenyeltem az ijedtséget és a vámpír felé fordultam.

– NEM! – parancsoltam magabiztosan.

Sandy hátrált egy lépést és riadtan rázta a fejét. Most éreztem először, hogy nem egyszerűen csak beszélek. Minden szavam magával hordozta a csábítás erejét. Até erejét.
Magabiztosságom nőttön nőtt. Sandy ki volt szolgáltatva nekem. Szinte a szájába adtam a szavakat.

– Ha megölöd őt, azzal csak magadra haragítod Tammit – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően – Ha véget akarsz vetni az uralmának, őt magát kell megsemmisítened.

– Igazad van – értett egyet velem Sandy.

Haja szinte lángolt, ahogy Tammira vetette magát.
Az idő visszazökkent a rendes kerékvágásba. Újra mindenki normális tempóban mozgott. A harmadik empúsza zavart arccal figyelte a verekedőket.
– Rajta! – szóltam rá – Segíts Sandynek. Sokkal jobb vezető lesz mint Tammi.

A vámpír egy hosszú másodpercig gyilkos tekintettel mért végig, aztán, mint aki beletörődött a sorsába belevetette magát a harcba.

Lawson sápadtan figyelte a megváltozott körülményeket. Leplezetlen undorral az arcán nézte, ahogy a két empúsza darabokra tépi Tammit, aztán szellemi vezető hiányában egymásnak esnek.
Sandy nem vezérnek teremtetett, az egyszer biztos.

– Istenek az égben! Aileen, mit csináltál? – fordult felém a szatír.

Szőrös, patás lábai remegtek, mintha nem bírnák megtartani a súlyát. A szivárgó vér egyre nagyobb tócsát festett az aszfaltra.
Mikor észrevette, hogy a vörös foltot nézem sóhajtva tántorgott oda hozzám.
– Lawson – nyögtem – Jól vagy?

– Persze – felelte elhaló hangon – Minden a legnagyobb rendben.

Aztán összeesett.